"The Final Ride…/Az Utolso Haladas…"
"Behold, I [was]
a disciple of Jesus Christ the Son of God, called to declare His word among His
people, that they might have everlasting life."
And I loved it.
"...I know that
the Lord God will consecrate my prayers for the gain of my people, and
persuadeth them to believe in him, and to endure to the end, which is life
eternal."
I never before
imagined that the events that have transpired would have transpired the way
they did. I do not believe anyone could. It has been so unorthodox, so
different from any other experience I have had and I know many others will ever
have, based solely on the uniqueness of it. I found myself regressing in
symptoms of Narcolepsy around Monday last week, and it regressed consistently
until I brought up the situation with the Mission President and His Mission
nurse, who got me into a sleep specialist in Cincinnati. They agreed that the
cataplexy side of Narcolepsy was beginning to show as I had already experienced
it in the field, and they gave suggestions for new medication to try for a
month. Consequently, those medicines were banned from the missionary medical
catalog of allowed meds. Interestingly enough, So was my original daytime
medicine. This means that Salt Lake either missed something which seems highly
unlikely, or God made it possible to get to Cincinnati for the 21 days I needed
to be there. That was very much a shock to hear, and yet not because of the
immense surge of miracles we had in Springfield in under a transfer. We opened
the Floodgates, and met so many prepared people, of which are most definitely
getting baptized in the year. These select individuals were some of the most
amazing people I have ever met, and I cherish each of those relationships. The
sweetest experience came when our progressing friend with a date for
baptism in December laid aside every sin which did easily beset him: the lack
of money, the lack of food, the lack of job, the cold, the sickness he bore,
the pride of his nature, all this so he could come to Sacrament Meeting and
partake of the love of God and of the members comradery. We did not know if he
would come, but when i saw him in the members car, dressed up all nice with the
nicest clothes he possessed, neatly trimmed for the meeting, the joy within me
was so great I almost shouted for joy! He had exercised His agency to change, to
become MORE than his mortal circumstance seemed to be saying he could and was
able to become. He was exercising faith in Jesus Christ unto Repentance.
Despite my fatigue, I felt so happy to see him there, meeting everyone and
loving the meeting. He is walking the beginning of the Covenant Path, and will
therefore receive the desired blessings he needs should he continue in faith.
That, was the best part of my final day as a missionary. I could not have asked
for a better way to end a mission then to witness a dear friend come unto
Christ with full purpose of heart.
The emotions within me
are confused. I am confused, afflicted on every side, but I am firmly rooted in
my faith in Jesus Christ. I saw Him guide me throughout my adolescence, slowly
and gently and promptly leading me towards the path that would prepare me for
the experiences I have gone through and am currently experiencing. The lessons.
The chastisements. The spiritual struggles to feel just a little bit of peace
in the suffocating darkness of sin and sorrow. The almost comical amount of
faith to some that yielded the most miracles whether they were desired miracles
or miracles within me, they happened every time my faith was tested. The
people. I LOVE people. I love them because they are trying. Trying to come to
their Savior as I am. And I love it when we can rejoice in the simple truths of
the restored Gospel of Jesus Christ. The simple, eternal truths that may seem
malleable to some, yet are as established and ancient as the Priesthood of God.
They will not change. We must change to obey and submit to them should we want
any of the desired blessings associated with such truths and laws. And the
second we start stepping in the right direction, the immediate goodness of God
is right there to catch us and buoy us in the storms that will encircle our
feeble efforts to return to the covenant path. Christ will not leave any of us
comfortless or destitute. He will succor us as we walk in His pattern of
meekness and humility.
Above all, I give praise
to my Heavenly Father and His infinite wisdom that I wish to glance. I cannot.
But I know He is over this. The next phase of my life is going to be a ride,
and it will be hard. But I know I can do all things which are expedient in
Christ as I put my faith in Him and the Father. Thank you all. Thank you for
your love. Your support. Your prayers. Your tears. Your cheers. Your diligence
in believing in me, and supporting me on my 16 month journey. The mantle is
officially released, and I feel the same amount of urgency to proclaim the
gospel to all nations, just in a different way. The way that has been set
before us repeatedly in the last 3 years of general conference addresses. We
are missionaries for the Lord as commissioned disciples of Christ through our
Baptismal covenant. Let us strive to be the missionaries He needs. For He is
coming. And it will be sooner than we expect.
I know this church is
true above all things, and that the Book of Mormon, when acted upon is the
catalyst for spiritual enlightenment and growth. Read and ask if it be true.
You will receive an answer by the Holy Ghost.
"I have fought a
good fight, I have finished my course, I have kept the faith." Let us
continue on in that faith.
Jake Hough
I don't wish to
detract from the Spirit and power of this faithful returned missionary, but I
would like to share some thoughts about this transition from a parent's
perspective.
When we found
out Jake had to come home from Hungary back in May, I knew the moment President
Sharp spoke the words, that Jake would not be returning to Hungary as a young
missionary. Jared confessed to me that he felt Jake wouldn't return to the
field at all as a full-time
missionary. We were concerned about getting a diagnosis and helping him get treatment
and there was no telling how long that process would take. But we kept those
promptings to ourselves. As we continued down the path of the unknown, we
supported Jake in his valiant and extensive efforts to get back to Hungary. Who
were we to stop him? If it was meant to be, Jake would find a way.
Jake's health transformation
on the lowest dosage of daytime and nighttime meds to manage his narcolepsy was
incredible. Literally overnight. His sleep specialists were so pleased that we
had immediate success. Prior to Jake starting the meds, we asked them how long
it would take before Jake was "stable." They said the medications he began
with could be the answer. Or we might need to try a couple different things. It
would just depend on how Jake responded and how he felt. But at his four week
follow-up appointment, after a wonderfully successful month, Jake was not
required to stay on the meds for any certain length of time in order to see how
he fared. We had found the silver bullet and we were elated. Jake had only
taken a small detour from his missionary path.
The doctors in
Austin graciously filled out the medical form required for missionary service
and even drafted a personal letter about Jake's diagnosis, prognosis and
described the medications he was on and explained how manageable narcolepsy is
with the appropriate meds. Jake was recommended for full-time missionary
service without any restrictions.
We sent all of
the paperwork to President Sharp who added his own personal letter to those in
Salt Lake City who would be reviewing Jake's case and then we waited.
On October 3rd,
right before General Conference, President Sharp called to tell us that Jake
had been reinstated as a full-time missionary and had been reassigned to the
Ohio Cincinnati Mission. Honestly, Jake could have been assigned to labor in
the outer realms of Siberia and he wouldn't have cared because he had been
granted the opportunity to teach and preach the gospel again. He was thrilled!
And off he went
to Ohio on Wednesday, October 16th.
Twenty-four
days later, on Friday, Nov. 8th, Jake reached out to me and Jared so he could talk
to us. Jared and I had just left the Houston Temple when we got his message.
He
and his companion were on their way back to their area from seeing a sleep
specialist in Cincinnati. Jake's symptoms were getting worse. He had also experienced
cataplexy (a
medical condition in which strong emotion or laughter causes a person to suffer
sudden physical collapse though remaining conscious)--something we didn't expect because he had never
exhibited any of the markers for cataplexy since he came home from Hungary.
Jake said his nighttime sleep was becoming more fragmented and his daytime
sleepiness was increasing. His current medications were no longer working. On
top of all of that, Jake was battling some situational anxiety and depression
with the steady decline of his health as he tried to process all of this.
For
those who weren't aware, Jake's narcolepsy was triggered by the European H1N1
vaccine he received last November in Hungary. Because of this specific onset,
his narcolepsy is a result of an autoimmune response to the flu vaccine, as
opposed to a head injury, for example. When narcolepsy is classified as an
autoimmune disease, Jake was told by the specialist in Ohio that cataplexy
always follows. Usually developing three to four years later. Or three months
in Jake's case.
Jared and I
were stunned to hear about these unexpected developments. Especially the
cataplexy. Jake had never presented with any signs of cataplexy and the meds
had been working so well. Yes, a mission is more rigorous than daily life. Yes,
there were times when Jake was biking 70 miles in three days. While those
factors were playing a part in Jake's fatigue, Jake didn't feel they were the
cause of this quick decline. The sleep specialist in Ohio suggested two, stronger
daytime stimulants and xyrem--a doozy of a nighttime med--one that we have
resisted putting him on because of how highly controlled it is--and told Jake to talk to his parents about the possibility of using this stronger nighttime med. We knew Xyrem wouldn't be allowed in the mission field so Jared and I
told Jake that it wouldn't hurt to try the new daytime meds he was prescribed. He would
know within days if they were working or not. And if, in the end, he had to
come home, then that's what he would have to do and would be OKAY.
That night
President Sharp let us know that Jake would definitely be coming home. Jake's
mission president, President Ensign, also called us. After Jake's appointment
that afternoon, President Ensign had Jake call Missionary Medical to see if the
new meds he had been prescribed were on the approved list and learned they are
not. Furthermore, we were surprised to learn that meds Jake took with him to
Ohio are also NOT approved. How could that be? We gave all that information to
President Sharp, who we know
passed it along to Salt Lake City--to the missionary department, missionary
medical, and the Brethren of the Church.
I pondered on
all of these developments and while racking my brain, wondered: In our eagerness to help Jake get back out
in the mission field, did we miss something? Was the answer from the Lord "No" but we didn't listen? We
were completely transparent and forthcoming about everything. He was doing so
well. A complete 180! So why did he go back out as a missionary for only three
weeks?
Right about the
time I was starting to berate myself, I received several comforting thoughts.
First, this
missionary opportunity in Ohio was a gift for Jake. If he had never had a
chance to be reinstated as a teaching missionary, he probably would have
wondered for the rest of his life if he could have done it or not. Now he
knows.
Second, this
story from Elder Holland's life kept coming back to my mind, and is a powerful
parallel to Jake's experience. (see Wrong Roads)
There are times when the only way to get from A to C is by way of B. Having grown up in southern Utah and enjoying all the wonders and beauties of southern Utah and northern Arizona, I wanted to introduce my son to
that, and I wanted to show him places that I had seen and enjoyed when I was
his age. So his mother packed a little lunch for us, and we took his
grandfather's pickup truck and headed south onto what we call the old Arizona
strip. Noting that the sun was going down, we decided we'd better get back. But we came back to a
particular fork in the road, really the only one, that at that point was absolutely unrecognizable.
I asked my son to pray about which road to take. And he felt strongly that we should go to the right and I did as well. And we went to the right, and it was a dead end. We went 400, 500, or 600 yards, and it was an absolute dead end. Clearly the wrong road. We turned around, came back out, took the other road, and clearly the road to the left was the correct
road. Somewhere along the way, Matt said, "Dad, why did we feel, after praying about it, that the right
road was the proper one to take, the correct one to take, and it wasn't?" And I said, "I think that the Lord, His wish for us there and His answer to our prayer, was to get us on the right road as
quickly as possible with some reassurance, with some understanding that we were on the right road and we didn't have to worry about it. And in this case, the easiest way to do that was to let us go
400 yards or 500 yards on the wrong road and very quickly know, without a doubt, that it was the
wrong road, and therefore, with equal certainty, with equal conviction, that the other one was the
right road."
Jake got 500
yards down the road in Ohio before realizing that it was the wrong road. Now
Jake knows with a surety that, for whatever reason, the mission field is not
where the Lord wants or needs Jake right now.
Third, isn't it
interesting to note that the Lord could have said no when the sleep specialists
had to give their professional recommendation about Jake's physical abilities
as a prospective missionary. The Lord could have said no when Jake's
reinstatement request was submitted to Salt Lake. But He didn't. Somewhere, after his mission paperwork left College Station, the information about the
medications Jake needed in order to manage the narcolepsy was missed or
overlooked. Some would call that a "mistake." We prefer to see it as
a "miracle." Another tender mercy from Heavenly Father because symptomatic
or not, Jake would have eventually been sent home from his mission in Ohio when
he tried to get his medications refilled. Yet he was given another small chance to do what he loves.
After we picked
Jake up from the airport two days later, he told us that during those three weeks
in Ohio, he and his companion, Elder Brown, had seen the highest numbers of
teaching opportunities, Sacrament meeting attendance, and commitments to
baptism (surpassing their goals) that either one of them had ever seen in their
missions up to that point. Even the APs (missionary assistants to the mission
president) were calling them about their crazy success and asked them
incredulously, "What are you guys doing?" (You should ask Jake to
tell you about their pattern of success.) Jake's three weeks in Springfield, Ohio proved
to be a tender mercy for not only Elder Hough and his companion, but for those he
served and worked with as well.
There was
something else that the Spirit brought to my attention. Trying to get five kids
and myself to two different doctor's offices to receive flu shots is no small
feat. So a couple years ago, I decided to skip the offices and just go to our local
pharmacy and get them done all at the same time. Typically, we go on Columbus Day in October because the
kids are out of school. Since Jake was home, he was going to join us. But a few
days before that, he felt a strong, unexpected prompting to fly to Utah for the weekend. He
had a very special weekend and flew home on Monday, Columbus Day, thus missing out on
the group flu shot opportunity. We never had a chance to get him a shot when he got
back because he left for Ohio two days later. When Jake was speaking with the
sleep specialist in Cincinnati, he learned that he should never get the flu vaccine because it could restart the effects of
narcolepsy all over again with greater intensity and make it much worse for him.
Before Jake even left for Ohio, he was spared from getting the flu shot in
College Station because we simply did not know about that horrible consequence.
And if Jake's health hadn't started deteriorating when it did in Ohio, Jake
would have received a flu shot in the mission field. I have no doubt that the
Lord is watching over and protecting Jake through the recent turn of events.
As Jared and I
drove to the Houston airport a week ago to pick up Jake, we were listening to
talks from last month's general conference. I found great comfort in the words
from Sister Craig who said:
Each of us has a different mission to perform, and
at times the Spirit may call us in “another way.” There are many ways to build
the kingdom of God as covenant-making, covenant-keeping disciples of Jesus
Christ. As His faithful disciple, you can receive personal inspiration and
revelation, consistent with His commandments, that is tailored to you. You have
unique missions and roles to perform in life and will be given unique guidance
to fulfill them. ("Spiritual Capacity")
Jake has been
called "another way" and I'm strengthened by his eagerness and
willingness to trust God to lead him. We are so proud of our first, young missionary
who has returned with great honor and we know that he is only at the beginning of
his efforts to help gather Israel and do his part in the wonderful work of
salvation.
~Jenn
"Íme, én [vagyok]
Jézus Krisztus, az Isten Fiának tanítványa, akit
felhívtam, hogy hirdesse szavát az emberek között, hogy örök életük
legyen."
És imádtam.
"...Tudom, hogy az Úr Isten áldozza imáimat népem haszonszerzéséhez,
és meggyőzi őket, hogy higgyenek benne, és a végéig kitartanak, ami
örök élet."
Soha nem gondoltam volna, hogy az események, amelyek bekövetkeztek,
úgy váltak volna át, ahogy történt. Nem hiszem, hogy bárki képes
lenne. Annyira szokatlan, annyira különbözik a többi tapasztalatomtól,
és tudom, hogy sokan mások is ezt megteszik, kizárólag az egyediségén
alapulva. A múlt héten hétfőn regresszívnek találtam a narkolepszia
tüneteit, és következetesen regresszáltam, amíg fel nem vettem a
helyzetet a misszió elnökével és a misszió nővérével, akik
Cincinnatiban alvásszakértővé tették. Egyetértettek abban, hogy a
Narcolepsy kataplexiás oldala már megjelenni kezdett, mivel ezt már
meg is tapasztaltam a terepen, és javaslatot tettek új gyógyszerek
bevezetésére, amelyek egy hónapig kipróbálhatók. Következésképpen
ezeket a gyógyszereket betiltották az engedélyezett gyógyszerek
missziós orvosi katalógusába. Érdekes módon ugyanúgy volt az eredeti
nappali gyógyszerem. Ez azt jelenti, hogy a Egyhazi kozpontseg vagy
hiányzott valamit, ami rendkívül valószínűtlennek tűnik, vagy Isten
lehetővé tette, hogy eljuthassam Cincinnati-ba azon 21 napra, amikor
ott kellett lennem.
Nagyon sokk volt ezt hallani, és mégsem azért, mert a csodák óriási
hulláma volt, amelyeket Springfield-ben végeztünk egy átruházás alatt.
Megnyitottuk a Floodgates-t, és olyan sok felkészült emberrel
találkoztunk, akik közül minden bizonnyal megkeresztelkednek az év
során. Ezek a kiválasztott személyek voltak a legcsodálatosabb emberek
közül, akikkel valaha találkoztam, és ezeket a kapcsolatokat ápolom. A
legédesebb élmény akkor jött, amikor előrehaladt barátunk, akinek
decemberi keresztelő időpontja volt, minden bűnt félretett, amely
könnyen megbántotta őt: pénzhiány, ételhiány, munkanélküliség, hideg,
beteg betegség, büszkeség természetéből adódóan, mindezt, így
eljuthatott a szentségi találkozóra, és részt vehet Isten és a tagok
elvtársainak szeretetében. Nem tudtuk, hogy eljön-e, de amikor láttam
őt a tagok kocsijában, a legszebb ruháival öltözve, amelyek birtokában
voltak, szépen elkészítve a találkozóra, a bennem lévő öröm annyira
nagy volt, hogy szinte örömmel kiáltottam! Úgy gyakorolta ügynökségét,
hogy változtasson és TÖBB lehessen, mint halandó körülményei úgy tűnt,
hogy azt mondja, hogy képes és képes lenni. Jézus Krisztusba vetett
hitet gyakorolt a megtérésig. Fáradtságom ellenére olyan boldog
voltam, hogy ott láttam, mindenkivel találkoztam és szerettem a
találkozót. A Szövetségi Út elején jár, ezért megkapja a kívánt
áldásokat, amire szüksége van, ha hitben folytatja. Ez volt a missziós
utolsó napom legjobb része. Nem tudtam volna kérni egy jobb utat a
misszió befejezéséhez, amikor tanúja voltam, hogy egy kedves barátom
teljes szívvel jön Krisztushoz.
Az érzelmek bennem zavartak. Zavarban vagyok, minden oldalról
szenvednek, de Jézus Krisztusba vetett hitemben szilárdan gyökerezik.
Láttam, hogy vezetett engem egész serdülő koromban, lassan, óvatosan
és haladéktalanul arra az útra vezetve, amely felkészít arra a
tapasztalatra, amelyet átéltem és jelenleg tapasztalok. A leckék. A
megtámadások. A spirituális küzdelem a bűn és a szomorúság fojtogató
sötétségében csak egy kis békét érez. Azokra a szinte komikus
hitetekre, amelyek a legtöbb csodát hozták a csodákat, függetlenül
attól, hogy csodákat akarnak, vagy csodákat csináltak bennem, minden
alkalommal megtörtént, amikor hitemet teszteltem. Az emberek. Szeretem
az embereket. Szeretem őket, mert próbálnak. Megpróbálom a
Megváltójukhoz jönni, ahogy vagyok. És imádom, amikor örülhetünk Jézus
Krisztus visszaállított evangéliumának egyszerű igazságainak. Az
egyszerű, örök igazságok, amelyek némelyiknek megtéveszthetőnek
tűnhetnek, de ugyanolyan megalapozottak és ősek, mint Isten papsága.
Nem változnak. Meg kell változnunk, hogy engedelmeskedjünk, és alá
kell adnunk nekik, ha az ilyen igazságokkal és törvényekkel
kapcsolatos kívánt áldást szeretnénk. És a második lépésben a helyes
irányba lépünk, Isten azonnali jóságával van ott, hogy elkapjon
minket, és felrobbant minket a viharokban, amelyek körülveszik a
szövetségi útra való visszatérésünk erőfeszítéseinket. Krisztus
egyikünk közül sem hagyja kényelmetlen vagy szegényt. Segít bennünket,
amikor a szelídség és az alázatosság mintáján járunk. Mindenekelőtt
dicsérem Mennyei Atyámat és végtelen bölcsességét, amelyre pillantást
szeretnék. Nem tudok. De tudom, hogy őnek vége.
Életem következő szakasza lovaglás lesz, és nehéz lesz. De tudom, hogy
meg tudok csinálni mindazt, ami célszerű Krisztusban, amikor hittem
belé és az Atyába. Köszönök mindent. Köszönöm a szeretetet. A te
támogatásod. Imádkozzatok. A könnyek. Felvidítani. Az ön szorgalma
abban, hogy higgy bennem, és támogatsz engem a 16 hónapos utazásom
során. A köpenyt hivatalosan engedik el, és ugyanolyan sürgetőnek
érzem az evangélium hirdetését minden nemzet számára, csak másképp. Az
a mód, amelyet az elmúlt 3 évben a konferencia általános címének
ismételten megbeszéltek. Misszionáriusok vagyunk az Úrnak, mint
Krisztus megbízott tanítványai a keresztelési szövetségünkön
keresztül.
Próbáljunk lenni misszionáriusok, amire szüksége van. Mert ő jön. És
hamarabb lesz, mint amire számítunk. Tudom, hogy ez az egyház
mindenekelőtt igaz, és hogy a Mormon könyve, amikor cselekszik,
katalizátora a szellemi megvilágosodásnak és a növekedésnek. Olvassa
el és kérdezze meg, hogy igaz-e. A Szentlélek választ kap. "Jó harcot
folytattam, befejeztem a kurzust, megtartottam a hitet." Folytassuk
tovább ebben a hitben.
Szeretlek Benneteket!!
Jake Hough
felhívtam, hogy hirdesse szavát az emberek között, hogy örök életük
legyen."
És imádtam.
"...Tudom, hogy az Úr Isten áldozza imáimat népem haszonszerzéséhez,
és meggyőzi őket, hogy higgyenek benne, és a végéig kitartanak, ami
örök élet."
Soha nem gondoltam volna, hogy az események, amelyek bekövetkeztek,
úgy váltak volna át, ahogy történt. Nem hiszem, hogy bárki képes
lenne. Annyira szokatlan, annyira különbözik a többi tapasztalatomtól,
és tudom, hogy sokan mások is ezt megteszik, kizárólag az egyediségén
alapulva. A múlt héten hétfőn regresszívnek találtam a narkolepszia
tüneteit, és következetesen regresszáltam, amíg fel nem vettem a
helyzetet a misszió elnökével és a misszió nővérével, akik
Cincinnatiban alvásszakértővé tették. Egyetértettek abban, hogy a
Narcolepsy kataplexiás oldala már megjelenni kezdett, mivel ezt már
meg is tapasztaltam a terepen, és javaslatot tettek új gyógyszerek
bevezetésére, amelyek egy hónapig kipróbálhatók. Következésképpen
ezeket a gyógyszereket betiltották az engedélyezett gyógyszerek
missziós orvosi katalógusába. Érdekes módon ugyanúgy volt az eredeti
nappali gyógyszerem. Ez azt jelenti, hogy a Egyhazi kozpontseg vagy
hiányzott valamit, ami rendkívül valószínűtlennek tűnik, vagy Isten
lehetővé tette, hogy eljuthassam Cincinnati-ba azon 21 napra, amikor
ott kellett lennem.
Nagyon sokk volt ezt hallani, és mégsem azért, mert a csodák óriási
hulláma volt, amelyeket Springfield-ben végeztünk egy átruházás alatt.
Megnyitottuk a Floodgates-t, és olyan sok felkészült emberrel
találkoztunk, akik közül minden bizonnyal megkeresztelkednek az év
során. Ezek a kiválasztott személyek voltak a legcsodálatosabb emberek
közül, akikkel valaha találkoztam, és ezeket a kapcsolatokat ápolom. A
legédesebb élmény akkor jött, amikor előrehaladt barátunk, akinek
decemberi keresztelő időpontja volt, minden bűnt félretett, amely
könnyen megbántotta őt: pénzhiány, ételhiány, munkanélküliség, hideg,
beteg betegség, büszkeség természetéből adódóan, mindezt, így
eljuthatott a szentségi találkozóra, és részt vehet Isten és a tagok
elvtársainak szeretetében. Nem tudtuk, hogy eljön-e, de amikor láttam
őt a tagok kocsijában, a legszebb ruháival öltözve, amelyek birtokában
voltak, szépen elkészítve a találkozóra, a bennem lévő öröm annyira
nagy volt, hogy szinte örömmel kiáltottam! Úgy gyakorolta ügynökségét,
hogy változtasson és TÖBB lehessen, mint halandó körülményei úgy tűnt,
hogy azt mondja, hogy képes és képes lenni. Jézus Krisztusba vetett
hitet gyakorolt a megtérésig. Fáradtságom ellenére olyan boldog
voltam, hogy ott láttam, mindenkivel találkoztam és szerettem a
találkozót. A Szövetségi Út elején jár, ezért megkapja a kívánt
áldásokat, amire szüksége van, ha hitben folytatja. Ez volt a missziós
utolsó napom legjobb része. Nem tudtam volna kérni egy jobb utat a
misszió befejezéséhez, amikor tanúja voltam, hogy egy kedves barátom
teljes szívvel jön Krisztushoz.
Az érzelmek bennem zavartak. Zavarban vagyok, minden oldalról
szenvednek, de Jézus Krisztusba vetett hitemben szilárdan gyökerezik.
Láttam, hogy vezetett engem egész serdülő koromban, lassan, óvatosan
és haladéktalanul arra az útra vezetve, amely felkészít arra a
tapasztalatra, amelyet átéltem és jelenleg tapasztalok. A leckék. A
megtámadások. A spirituális küzdelem a bűn és a szomorúság fojtogató
sötétségében csak egy kis békét érez. Azokra a szinte komikus
hitetekre, amelyek a legtöbb csodát hozták a csodákat, függetlenül
attól, hogy csodákat akarnak, vagy csodákat csináltak bennem, minden
alkalommal megtörtént, amikor hitemet teszteltem. Az emberek. Szeretem
az embereket. Szeretem őket, mert próbálnak. Megpróbálom a
Megváltójukhoz jönni, ahogy vagyok. És imádom, amikor örülhetünk Jézus
Krisztus visszaállított evangéliumának egyszerű igazságainak. Az
egyszerű, örök igazságok, amelyek némelyiknek megtéveszthetőnek
tűnhetnek, de ugyanolyan megalapozottak és ősek, mint Isten papsága.
Nem változnak. Meg kell változnunk, hogy engedelmeskedjünk, és alá
kell adnunk nekik, ha az ilyen igazságokkal és törvényekkel
kapcsolatos kívánt áldást szeretnénk. És a második lépésben a helyes
irányba lépünk, Isten azonnali jóságával van ott, hogy elkapjon
minket, és felrobbant minket a viharokban, amelyek körülveszik a
szövetségi útra való visszatérésünk erőfeszítéseinket. Krisztus
egyikünk közül sem hagyja kényelmetlen vagy szegényt. Segít bennünket,
amikor a szelídség és az alázatosság mintáján járunk. Mindenekelőtt
dicsérem Mennyei Atyámat és végtelen bölcsességét, amelyre pillantást
szeretnék. Nem tudok. De tudom, hogy őnek vége.
Életem következő szakasza lovaglás lesz, és nehéz lesz. De tudom, hogy
meg tudok csinálni mindazt, ami célszerű Krisztusban, amikor hittem
belé és az Atyába. Köszönök mindent. Köszönöm a szeretetet. A te
támogatásod. Imádkozzatok. A könnyek. Felvidítani. Az ön szorgalma
abban, hogy higgy bennem, és támogatsz engem a 16 hónapos utazásom
során. A köpenyt hivatalosan engedik el, és ugyanolyan sürgetőnek
érzem az evangélium hirdetését minden nemzet számára, csak másképp. Az
a mód, amelyet az elmúlt 3 évben a konferencia általános címének
ismételten megbeszéltek. Misszionáriusok vagyunk az Úrnak, mint
Krisztus megbízott tanítványai a keresztelési szövetségünkön
keresztül.
Próbáljunk lenni misszionáriusok, amire szüksége van. Mert ő jön. És
hamarabb lesz, mint amire számítunk. Tudom, hogy ez az egyház
mindenekelőtt igaz, és hogy a Mormon könyve, amikor cselekszik,
katalizátora a szellemi megvilágosodásnak és a növekedésnek. Olvassa
el és kérdezze meg, hogy igaz-e. A Szentlélek választ kap. "Jó harcot
folytattam, befejeztem a kurzust, megtartottam a hitet." Folytassuk
tovább ebben a hitben.
Szeretlek Benneteket!!
Jake Hough
No comments:
Post a Comment